Az emberiség felemelkedése (részlet)

 

Bevezetés

Az ember minden más él?lénynél nagyobb mértékben képes környezete átalakítására és az összegy?jtött tudás generációk közötti továbbadására. Az els? adottságot technikának nevezzük, a másodikat kultúrának. Ezek emberi mivoltunk központi elemei.

Az évezredek alatt felhalmozódott kultúra és technika különálló emberi birodalomba helyezett minket. Nincs olyan állat, amely több saját készítés? tárggyal venné körül magát. Akadnak köztük páratlan szépség?, bonyolult és er?teljes emberi alkotások, amelyek nem is létezhettek volna – el se tudtuk volna képzelni azokat – ?seink idejében. Ritkán gondolkozunk el eredményeink merészségén: az olyan hétköznapi tárgyak, mint a cd-lemez, a videokamerás mobiltelefon, a repül?gép pár évszázaddal ezel?tt fantasztikusnak t?ntek volna. Létrehoztuk a varázslat és a csodák birodalmát.

A technika és a kultúra ugyanakkor ajándék helyett átokként is könnyen tekinthet?. A több ezer éves fejl?dés után környezetalakító képességünk átváltozott a környezet elpusztításának képességévé, a tudással együtt pedig továbbadjuk a gy?lölet, igazságtalanság és er?szak örökségét is. Manapság, amikor a pusztítás és az er?szak a csúcsra hágott, kevesen tagadhatják, hogy a világ válságban van. A válság természetét illet?en eltérnek a vélemények: egyesek szerint els?sorban ökológiai válságról van szó; mások úgy vélekednek, hogy ez erkölcsi válság, szociális, gazdasági vagy politikai válság, az egészség válsága, s?t, spirituális válság. Abban azonban a legtöbben egyetértenek, hogy a válság emberi eredet?. Ebb?l adódik a kétségbeesés: bele volna építve emberi természetünkbe a világ tönkretétele?

Vajon a civilizáció nagyszer?ségének elkerülhetetlenül genocídium és ökocídium az ára? Vajon szükségszer?, hogy a m?vészet, zene, irodalom, tudomány és technika legmagasztosabb eredményei a természeti világ romjaira és lakói szenvedésére épüljenek? Lehet mikrocsip olajkiömlés, külszíni bánya, mérgez? hulladéklerakó nélkül? Muszáj, hogy minden Chartres katedrális árnyékában n?k égjenek a máglyán? Más szavakkal, el lehet választani a technika és a kultúra adottságát az átoktól?

Az elmúlt századok meghiúsult utópisztikus álmai nem sok reményt hagynak. A megvalósított csodák ellenére az emberek ideológiától függetlenül, legyenek keresztény fundamentalisták vagy környezetvédelmi aktivisták, osztják a rossz el?érzetet, hogy a világ egyre komolyabb veszélyben van. A problémák id?leges, helyi javulása nem rejtheti el a modern társadalmat, és gyakran saját személyes életünket is, velejéig átható bajt. Lehet, hogy sikerül megoldani a közvetlen problémákat, és felkészülni minden el?relátható veszélyre, de a mélyben ottmarad a nyugtalanság. Egyszer?en erre az érzésre gondolok: „Valami baj van.” Valami annyira mélyreható baj, hogy évszázados er?feszítéseink egy jobb világ megteremtésére sorra kudarcot vallottak, s?t visszafelé sültek el. A felismerésre kétségbeeséssel, cinizmussal, dermedtséggel vagy elzárkózással válaszolunk.

Bármilyen teljes legyen is a kétségbeesés, bármilyen keser? a cinizmus, hívogat minket egy a mostaninál szebb világ, nagyszer?bb élet lehet?sége. Próbálhatjuk racionalizálni, nem racionális. Megláthatjuk pár pillanatig, a rohanó modern élet hajtásában keletkezett hasadékok erejéig. Akkor jönnek ezek a pillanatok, amikor egyedül vagyunk a természetben, vagy egy kisbabával, vagy amikor szeretkezünk, vagy gyerekekkel játszunk, egy haldoklót ápolunk, zenélünk a zene kedvéért, vagy valami szépet alkotunk a szépség kedvéért. Ilyen pillanatokban az egyszer?, könnyed öröm feltárja el?ttünk az irányítás és szabályozás roppant, életet fel?rl? programjának hiábavalóságát.

Valami hasonló lehet?séget érzünk a közösségben. Vannak köztünk olyanok, akik megtapasztalhatták ezt, amikor természetesen és er?lködés nélkül együttm?ködünk, egy rajtunk túlmutató cél eszközeiként, amit?l paradox módon többek leszünk, nem kevesebbek, miközben átengedjük magunkat. Err?l beszélnek a zenészek, amikor azt mondják: „A zene játszotta a zenekart.”

Lehetséges egy másfajta létezés, itt van az orrunk el?tt, a közvetlen közelben; ennyi egyértelm?en bizonyos. Mégis olyan könnyen elillan, hogy nehezen hisszük: az élet alapja lehet; ezért a túlvilágra szám?zzük, és mennyországnak hívjuk, vagy a jöv?be szám?zzük, és utópiának hívjuk. (Amikor majd a nanotechnológia megoldja minden problémánkat… amikor mind megtanulunk jól bánni egymással… amikor majd nem lesz ennyi dolgom…) Bárhogy is, elválasztjuk ett?l a világtól és ett?l az élett?l, ezáltal tagadjuk megvalósíthatóságát itt és most. A tudást azonban, hogy az élet nemcsak ennyir?l szól, nem lehet elhallgattatni, legalábbis nem örökké.

Csupán magamért, vagy a világért, de osztom az álmodozók, utópisták és tinédzserek ésszer?tlen megérzését arról a nagyszer? lehet?ségr?l, hogy az élet és a világ több lehet annál, mint amivé alakítottuk.

De akkor vajon milyen hiba, milyen tévhit vezetett minket arra, hogy elfogadjuk ezt a kevesebb életet és ezt a kevesebb világot, amiben ma élünk? Mi tett minket tehetetlenné, hogy ellenálljunk bolygónkat az utóbbi pár évszázadban elborító ocsmányságnak, szennynek, igazságtalanságnak és színtiszta borzalomnak? Milyen balsors tett bennünket ennyire beletör?dötté, hogy ezt hívjuk az emberi létnek (human condition)? A szerelem, szabadság, békesség, játék pillanatai – milyen hatalom hitette el velünk, hogy ezek csak rövid szünetek az igazi életben?

Az ilyen pillanatok ösztönzésére azzal töltöttem az elmúlt tíz évet, hogy próbáltam megérteni mi tart vissza bennünket – és mi tart vissza engem – attól a jobb világtól, ami a szívünk állítása szerint bizonyosan létezik. Szüntelen ámulattal fedezem fel újra és újra, hogy a modern kor sokféle válsága közös nevez?re vezethet? vissza. A civilizációnk által véghezvitt roppant pusztítás mögött nem az emberi természet rejlik; épp ellenkez?leg: az emberi természet tagadása. Az emberi természetnek ez a megtagadása viszont egy illúzión nyugszik, önmagunk és a világ téves értelmezésén. Önmagunkat másként definiáltuk, mint amik valójában vagyunk, egymástól és a bennünket körülvev? világtól különálló önálló tárgyakként. Ez egyrészt jó hír: könyvemben leírom a mélyreható változásokat, amelyeket önmagunk újraértelmezése eredményez majd, vagy máris eredményez. A rossz hír az, hogy önmagunk jelenlegi értelmezése olyan mélyen átszövi civilizációnkat – technikánkat és kultúránkat –, hogy elhagyása sok megszokott dolog összeomlásával jár együtt. Ennek hírnökei a jelenlegi válságok.

Mindaz, amit civilizációnkról az el?z? bekezdésben írtam, ránk is vonatkozik egyedileg. Szentek és látók évezredek óta próbálják megtanítani nekünk, hogy önmagunk téves értelmezésének csapdájában vagyunk. Ez a téveszme elkerülhetetlenül szenvedést okoz, és végül egy olyan krízist, amit csak egy összeomlás oldhat fel, megadás, és nyitás a korábbi önkorlátozáson túlmutató lét felé. Azt mondják, nem vagyunk „húsba csomagolt ego”, és a tartós boldogság soha nem eredhet az ilyen ego céljainak hajszolásából. Ezek a spirituális tanítások segítettek a megérzéseim felismerésében, legalábbis részben, hogy milyen is lehet a munka, szerelem, emberi kapcsolatok és egészség. Könyvemnek azonban nem ezek a f? témái, és azt sem állítom, hogy saját életemmel mutatok példát ezekre. Mindamellett a kollektív önértelmezésünkben lezajló változás közvetlen kapcsolatban áll az egyéni önértelmezésünkben lezajló párhuzamos változással. Más szavakkal, az egész bolygóra kiterjed? válságot spirituális dimenzió jellemzi.

Ahogy ez a világméret? válság beférk?zik egyéni életünkbe, elkerülhetetlenül, sem a személyes, sem a kollektív téves önértelmezésünk nem tartható fenn tovább. Mindegyik a másikat tükrözi: eredetében, következményeiben és megoldásában. Könyvem ezért fonja össze az emberiség és a természet elszakadásának történetét saját egyéni elidegenedésünk történetével az élett?l, a természett?l, a szellemt?l és önmagunktól.

***

Noha hiszek abban, hogy az élet többr?l szól, kicsi hangok azt súgják a fülembe, hogy ?rült vagyok. Semmi nem romlott el, egyszer?en így m?ködik a világ. A civilizációval egyid?s emberi nyomorúság és ökológiai pusztítás növekv? árhulláma pusztán az emberi létállapot, az olyan beépített hibák eredménye, mint az önzés és a lustaság. Mivel nem változtathatod meg, légy hálás a jó szerencsédnek, hogy téged elkerült. A bolygó nagy részének szenvedése figyelmeztetés, mondják a hangok, hogy megvédjem magamat és az enyéimet, arra késztet, hogy maximalizáljam a biztonságomat.

Ráadásul nem is lehet olyan szörny?, mint ahogy gondolom. Ha az a sok minden mind igaz lenne – az ökológiai pusztítás, a genocídium, az éhez? gyerekek, és az egész litánia a közelg? válságról –, nem zúgolódna akkor mindenki? A mindennapok normalitása, ami itt Amerikában körülvesz, azt sugallja: „Nem lehet olyan szörny?”. Ez a kis hang visszhangzik ide-oda a kultúrában. Minden reklámszórólap, minden celebhír, minden termékkatalógus, minden agyonreklámozott sportesemény azt a rejtett üzenetet hordozza: „Megengedheted magadnak, hogy ezzel foglalkozz.” Egy ég? házban az ember nem foglalkozna ezekkel; tehát, ha a kultúránk majdnem kizárólag ezekkel foglalkozik, akkor a házunk nem éghet. Az erd?k nem haldokolnak. A sivatagok nem terjednek. A légkör nem melegszik. Nincsenek éhez? gyerekek. Kínvallatók nem mászkálnak szabadon. Nem folyik teljes etnikumok kiirtása. Ezek az emberiség elleni és természet elleni b?nök nem történhetnek meg igazán. Valószín?leg csak eltúlozzák ?ket; különben is, máshol történnek. Majd a társadalom kitalál valamit, miel?tt a harmadik világ balsorsa elérhetne engem. Látod, senki más nem aggódik, nem igaz? Az élet megy tovább.

Ami pedig a megérzéseimet illeti a nagyszer? lehet?ségekr?l saját életemmel kapcsolatban, nos, túl nagyok az elvárásaim. N?j fel végre, mondják a hangok, az élet már csak ilyen. Milyen jogon várom el az ésszer?tlen nagyszer?séget, aminek lehet?ségére bizonyos pillanatok engedtek rálátást? Nem, a megérzéseimben nem bízhatok. Körülvesz a valódi világ számos példája, és ezek határozzák meg, hogy mi normális. Ismerek olyanokat, akik élvezik a munkájukat, akik maguk oszthatják be az idejüket, akiknek a szerelem a szenvedélye? Ilyesmi nem létezik. Legyek hálás, mondják a hangok, hogy a munkám valamennyire ösztönz?, hogy néha-néha „szerelmes” lehetek, hogy a fájdalom t?rhet?, és az élet bizonytalanságai kordában vannak tartva. Legyen elég az elég. Persze, az élet unalmas, de legalább megengedhetem magamnak, hogy néha elszökjek el?le. Az élet a munkáról szól, az önfegyelemr?l, a felel?sségr?l, de ha ezeket gyorsan és hatékonyan letudom, élvezhetem a vakációkat, a szórakozást, a hétvégéket, talán még a korai nyugdíjat is. Csoda, hogy ezekre a hangokra hallgatva sok-sok éven át arra pazaroltam az energiámat és életer?met, hogy elszökjek az élet el?l? Csoda, hogy sok diákom a Penn State egyetemen már huszonegy évesen a nyugdíjas éveket várja?

Ha az élet és a világ csak err?l szól, nem marad más választásunk, a legtöbbet kell kihozni bel?le: hatékonyabbnak kell lenni, nagyobb biztonságot elérni, a kiszámíthatatlan dolgokat kordában tartani. Err?l is beszélnek hangok. ?k a technika és az önfejlesztés evangélistái, akik arra buzdítanak, hogy azzal javítsunk az emberi léten, hogy keményebben próbálkozunk. Az én bels? evangélistám azt mondja nekem, hogy tegyem rendbe az életemet, sportoljak minden nap, jobban osszam be az id?met, figyeljek oda az étrendemre, legyek fegyelmezettebb, és próbáljak jobb ember lenni. Kollektív szinten ugyanez a hozzáállás azt mondja, hogy talán a materiális és szociális technológiák következ? generációja – új gyógyszerek, jobb törvények, gyorsabb számítógépek, napenergia, nanotechnológia – végre majd sikerrel javít helyzetünkön. Majd hatékonyabbak leszünk, intelligensebbek, többre képesek, és végül majd képesek leszünk megoldani az emberiség réges-régi problémáit.

Ma egyre több ember számára ezek a hangok üresen csengenek. Az olyan szavak, mint a „high-tech” és a „modern” elvesztették vonzerejüket, ahogy válságok sokasága söpör végig planétánkon. Ha szerencsénk van, egy ideig megakadályozhatjuk, hogy ezek a válságok behatoljanak személyes életünkbe. Ahogy azonban a környezet állapota tovább romlik, a munkahelyek biztonsága elpárolog, a nemzetközi helyzet fokozódik, új gyógyíthatatlan betegségek jelennek meg, a változások egyre gyorsabban zajlanak, lehetetlennek t?nik békésen pihenni. A világ egyre inkább versenyközpontúvá válik, veszélyesebbé, a könny? élet egyre kevésbé lehetséges, és a biztonság egyre nagyobb er?feszítést igényel. És még amikor ideiglenes biztonságot élvezünk is, rejtett szorongás bujkál az er?d falai között, néma aggodalom a modern élet hátterében. Áthatja a technológiai társadalmat, és egyre er?teljesebb lesz, ahogy a technika fejl?dése gyorsul. Reménytelenekké válunk, mert megoldásaink – új technológiák, új törvények, több oktatás, keményebb próbálkozás – mintha csak súlyosbítanák a problémákat. Sok aktivista számára a reménytelenség a kétségbeesésnek ad utat, ahogy legnagyobb er?feszítéseik ellenére a katasztrófa egyre közeleg.

Könyvem elmagyarázza, hogy a keményebb próbálkozás miért nem m?ködik. Legnagyobb er?feszítéseink ugyanabból az életmódból építkeznek, ami eleve felel?s a krízisért. Ahogy Audre Lord megfogalmazta: „A mester szerszámai soha nem bontják le a mester házát.” Hamarosan azonban ez az életmód véget ér, hogy felváltsa egy alapvet?en másféle önértelmezés, és egy alapvet?en másféle kapcsolat ember és természet között. Ez a könyv az emberi létezés készül?d? forradalmáról szól.

***

Mire gondolunk, amikor azt mondjuk, hogy emberi (és nem természetes) eredet? planetáris válság? Az emberek végül is eml?sök, természetes biológiai lények. Bizonyos értelemben nem lehet megkülönböztetni az embert és a természetet, mert az emberi lények e természet részét képezik, ezért minden, amit teszünk „természetes”. Mégis különbséget teszünk. A természetben felismerünk egyfajta harmóniát, egyensúlyt, eredetiséget és szépséget, ami hiányzik a technika világából – gondoljunk csak a „mesterséges” szó kicsengéseire. Akár a tényeket vesszük alapul, akár a látszatot, mi, modern emberek már nem élünk természetes módon.

Az ember–természet ellentét tengelyét a technika képezi, az emberi kéz terméke. Igaz, hogy más állatok is készítenek és használnak eszközöket, egyik más faj sem képes átalakítani vagy lerombolni a fizikai környezetet, szabályozni a természet folyamatait, vagy túlhaladni a természet korlátain. Az elme és a szellem birodalmában a technika megfelel?je, a kultúra alakítja, s?t felváltja az emberi természetet ugyanúgy, ahogy a technika a fizikai környezetet. Így uralmunk alá hajtva a természetet a technikával, az emberi természetet pedig a kultúrával, megkülönböztetjük magunkat az élet többi részét?l, elkülönült emberi birodalmat alapítva. Amikor jó dologként fogjuk fel, ezt a különállást felemelkedésként látjuk, ami állati eredetünk fölé emelt bennünket. Ezért hívjuk a kultúra és technika évezredes felhalmozódását népszer? kifejezéssel élve „fejl?désnek”.

Tehát a különállás, a technika és kultúra formájában, határozza meg emberi mivoltunkat; szintén a különállás gerjesztette a felgyüleml? válságokat a mai világban. A vallásos meggy?z?dés? emberek a válság gyökerét Istent?l való elszakadásunkban láthatják; az ökológiai meggy?z?dés?ek a természett?l való elszakadásban; a társadalmi aktivisták a közösség felbomlásában (ami az egymástól való elszakadásunkat jelenti); megvizsgálhatjuk a pszichológiai dimenziót is, ahol saját magunk elveszített részeit?l szakadtunk el. Akár jó, akár nem, az elszakadás, különállás tett bennünket azzá, amik vagyunk.

Hosszú, kanyargós ösvényeken, a szeparációnak ezek a formái alakították ilyenné a világot. A megérzés, hogy az élet és a világ többr?l szól, feltárja a szeparáció illuzórikus voltát. Azonban ez az illúzió rendkívül meggy?z?, hiszen ez gerjesztette a politikában, környezetben, gyógyításban, oktatásban, vallásban és sok más területen szembet?n? válságokat. Könyvemben felkutatom a válságokhoz vezet? utakat. Folyton elcsodálkozom, hogy a téves önértelmezés egymástól annyira független jelenségek alapjául szolgál, mint amilyen az iraki háború, a szellemi tulajdon, az antibiotikum rezisztencia, a savas es?, az etnikai tisztogatás, a levélszemét, a városok terjeszkedése, és az írástudás csökkenése az USA-ban. (Nem, nem fogom az egészet a „kapitalizmusra”, mivel a gazdasági rendszerünk inkább tünete, mint oka a szeparációnak.)

A szeparáció gyökere és lényege a modern felfogás önálló, elszigetelt egyede: Descartes „vagyokja”, Adam Smith „gazdasági embere”, a darwini er?forrásokért folytatott verseny individuális fenotípusa, Alan Watts b?rbe csomagolt egója. Ez az egyed feltételesen függ, de alapvet?en különáll a Másiktól: a természett?l és a többi embert?l. Mivel különállónak és egyedinek látjuk magunkat, természetes módon a nem-magunkat legnagyobb el?nyünkre próbáljuk manipulálni. A technika különösen egyfajta individualizmuson, a környezett?l való konceptuális szeparáción alapul, mivel a fizikai világot manipulációja és kontrollálása tárgyaként tekinti. A technika gyakorlatilag azt mondja: „Tegyük jobbá a világot.”

Amennyiben, ahogy fent írtam, önértelmezésünk különálló és egyedi lényként csupán illúzió, akkor az emberiség – a kulturális és technikai faj – egész felemelkedése szintén illúzión alapul. Ezért van az, hogy önmagunk jelenlegi újraértelmezése annyira mélyreható következményekkel jár, és nem kevesebbet ígér, mint az emberi lét, az egymáshoz való viszonyulás, és a világhoz való kapcsolódás újrafogalmazását.

A technika nemcsak a természett?l való elszakadáson alapul, de meg is er?síti ezt a szeparációt. A technika eltávolít bennünket a természett?l, és elszigetel ritmusaitól. A legtöbb amerikai életét például kevéssé befolyásolják az évszakok. Ugyanazt a Kaliforniából származó ételt fogyasztjuk egész évben; a klímaberendezés egész nyáron h?vösben tart bennünket; a f?tés melegen egész télen. Az izom és csont természetes fizikai korlátai többé nem szabják meg milyen távolra utazunk, milyen magasra építkezünk, vagy milyen távolságra kommunikálunk. A technika minden egyes el?relépése tovább távolít minket a természett?l, ugyanakkor fel is szabadít a természetes korlátok alól. Innen ered a „felemelkedés”. De hogyan adódnak össze a fejl?désnek ezek a lépései a mai világgá?

Egy paradoxszal állunk szemben. Egyrészr?l a technika és a kultúra alapvet? az ember és a természet elválásában, ami a jelen kor felgyüleml? válságainak gyökerét képezi. Másrészt a technika és a kultúra egyértelm?en a természet javítását célozza: könnyebbé, biztonságosabbá és kényelmesebbé tenni az életet. Ki tagadná, hogy az els? ásóbot fejl?dést jelentett a kézzel-körömmel végzett ásáshoz képest; ki tagadná, hogy a t?z melegebben tart bennünket, a gyógyszer egészségesebben, mint a természetben található primitív életkörülmények? Legalábbis ez a technika célja. De tényleg jobbá tettük a világot? Ha nem, akkor miért nem érte el a technika a kit?zött célt? Még egyszer: a fejl?dés növekv? lépései hogyan adódhatnak össze egy válsággá?

Az els? fejezet azzal kezdi a válaszadást ezekre a kérdésekre, hogy leírja a technika alapvet? hibáját, ezen túlmen?en pedig a technika hibás általánosítását „kontrolláló programként”. A függ?ség lencséjén keresztül megvizsgálva látni fogjuk, hogy a fent említett kétségbeesés igazolást nyer, amennyiben a teljes problémamegoldáshoz való hozzáállásunk reménytelenné teszi, hogy bármi mást elérjünk a gyülekez? válság súlyosbításán kívül. Mint futóhomokban csapdába esett állat, minél jobban küzdünk, annál gyorsabban süllyedünk.

A második fejezet leírja hogyan kerültünk eleve ebbe az ingoványba. Jóval mélyebbre ás a szokásos b?nösöknél, az iparnál és a mez?gazdaságnál, hogy azonosítsa a szeparáció eredetét mindabban, ami emberré tesz bennünket: beszéd, m?vészet, mérték, vallás, technika, s?t maga a k?korszaki technológia. Mindezek egymásra építkezve a bolygónkat napjainkban elborító elidegenedés és nyomorúság árhullámában egyesülnek. Azonban a jelen válságért felel?s szeparáció eredetét a történelem el?tti id?kre, de akár az ember el?tti id?kre visszavezetve elkezdjük a szeparációt nem „borzasztó rossz döntésként” látni (John Zerzan szavaival élve), hanem természetes, elkerülhetetlen folyamatként, amely talán elvezet az emberi és természeti fejl?dés új szakaszához.

A szeparáció ideológiája Galileo, Newton, Bacon és Descartes tudományos forradalmában érte el teljes megnyilvánulását. Ezt a megnyilvánulást hívjuk „tudománynak”. A harmadik fejezet leírja, hogy az egyed és a világ közötti fogalmi különbségtétel bele van építve gondolkodásunk szókincsébe. A modern tudomány módszerei és eljárásai, az egész, racionálisnak, objektívnek vagy tudományosnak nevezett gondolkodásmódunkkal együtt meger?sítik a szeparáció uralmát, még amikor szeretnénk kijavítani is. A mester szerszámai soha nem bontják le a mester házát. Ennek példája a „védjük meg a környezetet” vagy „kíméljük a természeti er?forrásokat” késztetése, szlogenek, amelyek meger?sítik a t?lünk alapvet?en különálló környezet létét, amelyt?l csak feltételesen függünk. Ez a klasszikus tudományos kozmológiát visszhangozza, amely, bár elavult, még mindig megérzéseink alapját képezi: elszigetelt, különálló lények vagyunk, így tekintünk ki a személytelen er?k és általános tömegek objektív univerzumára.

Mindeközben a vallás is b?nrészesnek mutatkozik a világ despiritualizációjában, amit általában a tudomány számlájára írunk. Azzal, hogy visszavonul a szellem egyre sz?kül? nem-materiális birodalmába, illetve hogy botrányos módon tagadja az elemi szint? tudományos megfigyeléseket, a vallás gyakorlatilag átengedte az anyagi világot Newton és Descartes tudományának. Az anyagtól elválasztott szellem és a Teremtést?l elválasztott Isten tehetetlenné tett minket, egyedül Fritjof Capra „Newtoni Világ-gépében”.

Miután a nyelv és a mérték felcímkézte és számosította a világot, a tudomány pedig tárgyiasította, következ? lépésként árucikket csináltunk bel?le. A negyedik fejezet leírja az összes érték – társadalmi, kulturális, természeti és spirituális – pénzzé tételének messzemen? következményeit. Az olyan távoli jelenségek, mint a közösség felbomlása, a barátság gyengülése, a szellemi tulajdon megjelenése, a koncentrációképesség csökkenése, a zene és m?vészet pénzkeresési forrássá degradálása, a környezet rombolása, közös forrásra vezethet?k vissza a pénz és a tulajdon rendszerében, ami pedig abból ered (és azt meg is er?síti), hogy önmagunkat egyedi és különálló lényekként értelmezzük a többiek objektív univerzumában. Soha nem lesz elegend? egyszer?en feladni kapzsiságunkat, mivel az önzés lehetetlenül mély szinten van beépülve. Ez az önzés azonban nem „emberi természet”, sokkal inkább az emberi természet tagadása, az emberi természet eltorzítása téves önértelmezésünk által.

Önmagunk és a világ alapvet?en téves értelmezésének a következményeit, melyekkel az els? fejezetben kezdtünk ismerkedni, az ötödik fejezet fejti ki b?vebben. A természettel és az emberi természettel való szembenállásunk, amit félreérthetetlenül jelez, hogy a technika alapvet? célja ezeken javítani, csak „kontrollált világot” eredményezhet. A vallástól a törvénykezésig, az oktatástól az orvostudományig, minden területen megmutatkozik, hogy csak egyre növekv? áron tarthatjuk a világot uralmunk alatt. Reménytelenül próbálunk minden szabályzási hiányosságot még több szabályozással orvosolni, elhalasztva ezzel, ugyanakkor súlyosbítva a végs? elszámolás napját. Ahogy kimerül a negyedik fejezetben leírt társadalmi, kulturális, természeti és spirituális t?ke, ahogy technikánk képtelennek bizonyul a közelg? válság megakadályozására, a szabályozott világ összeomlása egyre közelebb kerül. A válság jelenlegi felhalmozódása által el?revetített összeomlás készíti el? a terepet a hetedik fejezetben leírt Újraegyesülés Kora el?tt.

Míg a klasszikus tudomány tényként kezeli a szeparáció illúzióját, az elmúlt évszázad tudományos eredményei elavulttá tették a newtoni világ-gép elméletet. A hatodik fejezet azt írja le, hogy az objektív, redukcionista és determinisztikus világkép szétfoszlása hogyan nyitja meg az utat nemcsak egy újfajta technika felé, de egy olyan spiritualitás felé is, amely az anyagot alapvet?en szakrálisnak tekinti, abban szándékosságot és jelentést fedez fel. A szeparáció részeként a szellemet az anyagtól különállónak láttuk, amelyet vagy kívülr?l ruházott rá egy természeten kívüli Isten, vagy az csupán a képzeletünk szüleménye. Kötelességtudóan kerülve a New Age közhelyeit a kvantummechanikával kapcsolatban, a hatodik fejezet a legújabb felfedezésekb?l merít a fizika területén, valamint az evolúciós biológia, ökológia, matematika és genetika területein is. Lefekteti a tudományos alapokat, hogy újra egyesítse az anyagot a szellemmel, az embert a természettel, az ént a másikkal, a munkát a játékkal, illetve a Szeparáció Korának többi dualizmusát.

Jelen korunkban szemtanúi vagyunk a szeparáció fokozódásának, egész a töréspontig – a fent említett konvergáló krízisek hatására megszület? új korig. Én az Újraegyesülés Korának hívom ezt. A hetedik fejezet bemutatja, milyen lehetne az élet, amely többé nem az egyedi és különálló én illúzióján alapul. A hatodik fejezet új tudományos paradigmáiból merítve leír egy olyan pénzügyi rendszert, gazdaságot, gyógyítást, oktatást, tudományt és technikát, amely nem kontrollálni vagy meghaladni akarja a természetet, hanem a természetben való teljesebb részvételünket keresi. Mégsem a múlthoz való visszatérés ez, vagy megválás a kéz és az elme ajándékaitól, melyek emberré tettek bennünket. Az Újraegyesülés Kora inkább egy új emberi állapot, visszatérés a vadászó-gy?jtöget? életmód harmóniájához és teljességéhez, de magasabb szervezettségi és tudatossági szinten. Nem fordítja vissza, hanem integrálja a szeparáció teljes folyamatát, amelyet talán majd az ön-felfedezés kalandjaként kezdünk látni borzalmas hiba helyett.

Noha csak meger?síteni tudom civilizációnk közelg? összeomlásának gyarapodó el?érzetét, a borzalmas nyomorúság és pusztítás nem volt felesleges. Nézzük meg a new yorki horizontot, vagy egy integrált áramkör közeli képét: lehetne mindez a semmiért? Létezik, hogy civilizációnk hihetetlen összetettsége, vad nyüzsgése és óriási tudományos ismeretanyaga nem több, Shakespeare szavaival élve, mint „hangos dagály[…], – ám értelme nincs”? Ellenkez? értelm? megérzésemet követve, a nyolcadik fejezet a szeparáció és újraegyesülés hullámait átfogó kontextusba helyezi, amelyben er?feszítéseink egy teljes és gyönyör? világ létrehozására, bármennyire is kudarcra ítéltnek t?nnek most, nem hiábavalók, nem értelmetlenek vagy jelentéktelenek.

Mindenki, még a legsötétebb napokon is, érzi valami jobbnak a lehet?ségét, egy olyan világét, amilyennek lennie kellett volna, egy olyan életét, amely számunkra rendeltetett. Ennek a „teljes és gyönyör? világnak” a megpillantása inspirálta az idealistákat évezredeken keresztül, és ott visszhangzik kollektív pszichénkben mint Mennyország, a Vízönt? kora, vagy az Édenkert: egy valaha volt és majdani Aranykor. Ahogy azt misztikusok tanítják id?tlen id?k óta, ez a világ közelebb van, mint gondolnánk, „bennünk és közöttünk”; mégis elképzelhetetlenül messze, mindörökké elzárva jelenlegi önértelmezésünkb?l ered? minden er?feszítésünk el?l. Hogy elérhessük, össze kell omolnia jelenlegi önértelmezésünknek és az abból ered? kapcsolatunknak a világhoz, hogy felfedezhessük igazi önmagunkat, ezáltal igazi szerepünket, rendeltetésünket és az univerzumhoz való kapcsolatunkat.

Könyvem feltárja annak a programnak a hiábavalóságát, csalóka mivoltát és teljes megalapozatlanságát, amely megkísérli a világot kontrollálni, felcímkézni és megszámozni, kategorizálni és birtokolni, és felülemelkedni a természeten és saját emberi természetünkön. A leleplezett program lazít szorításán, ezért képesek leszünk elengedni miel?tt elemészti az élet és a szépség minden maradék nyomát a Földön. A tudománnyal foglalkozó fejezetek célja az olvasó meggy?zése, hogy az egyedi és különálló én mechanikus és objektív világa nem realitás, hanem kivetítés, saját zavarodottságunk tükörképe.

Az emberiség felemelkedése nem csupán egy újabb kritika a modern társadalomról, és a benne keresett megoldások nem az „ezt kellene tennünk” és az „ezt nem lenne szabad csinálnunk” kategóriába tartoznak. Ki a franc az a „mi”? Te és én csak te és én vagyunk. Ezért annyira csüggeszt? sok politikai diskurzus (arról, hogy mit kell tennünk); ezért tapasztalja meg olyan sok aktivista a kétségbeesést és reménytelenséget. Nem számít, hogy mennyire egyezik a véleményünk, te és én nem a „mi” vagyunk az olyan össznépi felbuzdulásokban, mint a „folytassunk fenntartható életmódot” vagy a „keressünk diplomáciai megoldást”. Úgy vettem észre, hogy sokan osztják megérzésemet, hogy valami baj van az élettel és a világgal, de a válaszuk nem a jogos felháborodás, hanem a kétségbeesés, reménytelenség, tehetetlenség. Mit tehet egyetlen ember? Valójában ezek az érzelmek is ugyanannak a szeparációnak a tünetei, amelyek a krízisek hátterét képezik. Ha én egy egyedi és különálló egyén vagyok, akkor bármit teszek, az nem sokat számít. De ez a logika egy illúzión alapul. Mi – te és én – valójában minden képzeletet felülmúló módon er?sek vagyunk.

Mivel a szeparáció illúziója kezd széthullani, az alternatíva, amit kínálok gyakorlatias, természetes, tulajdonképpen elkerülhetetlen. A jelen kor pusztítása és er?szaka nem egy megváltoztathatatlan „emberi létállapot” tipikus jellemz?i. Az énnel és a világgal kapcsolatos zavarodottságból erednek, zavarból, mely része alapvet? tudományos és vallásos elveinknek, és a modern élet minden területén jelen van, a politikától és gazdaságtól kezdve az egészségügyig és oktatásig. A szociális és környezeti pusztítás elkerülhetetlen következménye ennek a világképnek, ahogy a megfiatalodás és a teljesség része volt valaha, és majd újra része lesz, egy másfajta világnézet következményeként, mely a primitív kultúrában és vallásban gyökerezik, és amely a huszadik századi tudomány kikerülhetetlen, de eddig nem általánosan felismert folyománya.

Jelenlegi különbségtételünk én és világ között, és az egész világnak az ebb?l kifolyó diszkrét entitásokra osztása, bejárta hasznosságának teljes pályáját, mint domináns paradigma. Individualizmusunk, egyedenként és a természett?l elkülönült fajként is, teljes; valójában több mint teljes. Ami a mez?gazdasággal kezd?dött, s?t még korábban, az el?ember vágyával a k? és a t?z technikája iránt, elérte végs? határát. Messze vitt bennünket, ez a szeparáció; csodák megvalósítását táplálta. Amennyiben a szeparáció illúzió, és mi a természet részei vagyunk, ez az illúzió egy olyan új természeti er?t szabadított el, amely átalakította a bolygót. Viszont ha az emberi kéz és elme adományai is természetesek, hova lett a „harmónia, szépség és eredetiség”, melyek hiányát mindenki érzi a technika világában? Elérhetjük valaha azt az emberi létállapotot, amelynek lehet?ségét érezzük a spirituális kapcsolat pillanataiban? Könyvem felfedi a szeparáció széls?ségeit, valamint az újraegyesülés lehet?ségét, amely az emberi adottságok kiteljesedésében rejlik, nem pedig megtagadásában.